Ady Endre: Új versek

Középiskolás koromban nagyon szerettem Ady verseit. Most egy kihívásnak köszönhetően, elolvastam tőle ezt a kötetet. Érdekesmód ugyanazok maradtak a kedvencek, amiket régen szerettem, a többi nem különösen fogott meg.
Ezek a kedvencek pedig Paul Verlaine álma és Az én menyasszonyom. Természetesen ettől sokkal több Ady verset szeretek, csak úgy látszik a többi nem ebben a kötetben van. :D

Utassy József: Hóemberség

Ezt a könyvet csak azért olvastam, mert az ABC-s kihívásomra kellett egy U betűs író. :P Téli verseket tartalmaz a kötet. Gyorsan elolvastam, nem adott semmi maradandót.

Értékelésem: 2/5

Sárkány Dóra: Boldog ünnep

Aranyos könyv, mesékkel, versekkel, kifestenivalókkal. 

Az alábbi vers tetszett meg legjobban:

Endrődi Sándor: Karácsony

Szeretet ünnepe,

Ragyogó karácsony,

Nincs nálad áldottabb

Ünnep a világon!

Míg örömláng gyúl ki

Zöld fenyőd árnyán:

Ringatózik lelkünk

Boldog béke szárnyán.

Felderül arcunk,

Mely imént borongott

Elfeledünk bú-bajt,

Minden földi gondot:

Vidámság mosolya

Csillog a szemünkbe;

Nevető angyalok

Szállnak a szívünkbe.

Ma minden kicsi ház

A Jézuska háza:

Szíve örömének

Tündöklő tanyája

Sehol szomorúság

Ránk hulló árnyéka;

Itt is, ott is csak fény,

Angyalok játéka…

Kedves tiszta ünnep

Ragyogó karácsony

Nincs nálad áldottabb

Ünnep a világon!

Te vagy az az egy nap

A küzdelmes évben,

Mikor csak szeretünk

A fenyők tövében.

Mintha az a sok fa

Egyetlen fa volna

S az egész világot

Betakarná lombja;

S mintha az a sok szív;

Mind egy nagy szív volna;

Egymásra hajolva

Mind együtt dobogna…

Értékelésem a könyvről: 4/5

Varró Dániel: Szívdesszert

Fülszöveg:
Varró Dániel új verseskötete a szerelem külső és belső helyszíneit veszi számba, mint egy kis szerelmi enciklopédia. A kapualjakat és mozikat, strandokat és libegőket, reggeleket és estéket, féltékenységet, boldogságot. A költőtől megszokott könnyed, játékos hangba ezúttal egy kis keserűség is keveredik. Rímjátékokban azonban most sincs hiány, és a témát változatos költői formákban járja körül a kötet, az elégiától a makámáig, a szonettkoszorútól az SMS-versig.

Gondolataim:
Szép szerelmes szonettkoszorú. Annyira "nem ájultam el tőle", mint mások, de szép... Talán azért nem tudom annyira ezeket a verseket a magaménak érezni, mert a legtöbbjében nem találom meg magamat/magunkat... Írtam már pár szerelmes verset, és mégis csak más, ha direkt azt olvasom, ami velünk történt meg. Akkor az olvasás közben emlékezni tudok! Varró Dani verseinek olvasása közben azonban nem tudok emlékezni, csak azt érzem, hogy szép versek. Persze, mások sem emlékezhetnek, hiszen ez nem az ő szerelmük, ahogyan nem is az enyém, hanem Daniéké. Ezért nem értem, hogy miért imádják annyira mások... Na mindegy. Biztosan másoknak jobban hasonlítanak az érzelmeik Daniéhoz...
Legnagyobb kedvencem a kötetből a Nyelvművelés (egy link, ahol el lehet olvasni), meg át tudtam érezni az Autót is (link). :)

Értékelésem: 4/5

Tandori Dezső: Medvék minden újabb mennyiségben

Annyira mély benyomást nem hagyott bennem e - gyermekverseket tartalmazó - kötet. Úgy döntöttem, hogy ide leírom azokat, amelyek azért váltottak ki belőlem valamilyen  hatást.
Sajnos, csak ilyen rosszul tudom bemásolni őket, hogy egyik itt van, másik ott... Mindegy, nem ez a lényeg... 


Értékelésem: 3/5


Tehát a versek: 


Egy bizonyos alacsony maci

Él egy bizonyos Alacsony Maci,
Milyen alacsony, senki se látta.

Ezért hát senki nem is hiszi,
Hogy én vagyok a barátja.

Holott ez így van bármikor!
Ha a Vásárban járkálunk,

A Kedvezményes Téli Szatyor
Nem nálam van, hanem nálunk.

S az ismerőseink! Vakok?
Miért nem veszik észre,
Hogy valakivel már vagyok?
Mind örökké beszélne.

Ha ezen idegeskedem,
Alacsony mindig nyugtat:
„Te nem szivesen jönnél velem
Ahol csak rólam tudnak?

De ha úgy érzed: rajzolj képet,
Álljunk ott egymás mellett:
Én, ahogy épp képzellek Téged,
És Te, ahogy én képzellek.”

Hát… ezt még csak elképzelem;
De hogy ő engem hogy képzel?…
Így – alacsonyan és hirtelen –
Adós maradok a képpel.

Az a sok finom régi...

Egy nagy mackó ideköltözött

Egy messzi dohányboltból.

Úgy élvezi már a friss levegőt!

De valamire visszagondol.

Az új medveszekrény

Állt Állt itt egy régi zongora,
nem játszott rajta senki;

ettől egy hangszer, nem csoda,

jól el tud csendesedni.

Megkérdeztük a medvéket:

mondták, ők szeretik a csendet,

de egy zongorának az az élet,

ha néha-néha zenghet;

ha hébe-hóba zonghat,

medvéink ilyet is mondtak.

Leltünk akkor zengőhelyet

a csendes zongorának.

És vettünk a hangszer helyett

egy komoly medveházat.

Kétszintes barna szekrény

volt ez a medveház.

Ha ráragyogott a napfény,

tündökölt rajta a máz.

25

A szekrényt két dobozban

hoztuk haza a boltból,

és szerelgettük hosszan

– és sehogyan se volt jól.

Hanem a medveszándék

nem ismer lehetetlent!

Szekrényt szerelni – játék,

ezt mondták; meg is lett fent

a szekrény, meg is lett lent.

26

A lenti polc: az Alsó-Ház,

Felső-Ház lett a fenti.

És nem volt semmi torlódás,

kapott lakást mindenki.

Az alsó-házi medvék

alsó-nadrágban jártak,

s csupa felső-nadrágos vendég

lakta a Felső-Házat.

Egy szép nap azt mondtuk nekik:

„Jól éltek itt, az látszik…!”

Ki hitte volna, hogy azt felelik:

„Csak a zongora, az hiányzik!”

És láttuk egy másik szép napon,

hogy húrokat szerelnek;

és játszottak a húrokon,

s a Medveszekrény – zengett!

Mackók napja, verebek napja

Nálunk minden nap: Mackónap.

És minden nap: Verébnap.

És sose úgy, hogy: „Majd holnap…!”

És sose úgy, hogy fél nap.

Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem!

Mi együtt vagyunk mindenben.

Medvékkel és verebekkel

ébredünk, amikor a nap kel.

S ehhez mindig, mindig, mindig

egy egész Mackónap kell,

egy egész Verébnap kell –

már mindjárt kora reggel!

Aztán eljön az este,

és szomorúan látjuk:

nem volt Egész Nap ez se!

– – – Holnap is megpróbáljuk.

„Más”-maci

Élt egyszer egy szomorú kismackó,

Aki nagyon is víg mackó volt.

Hogyan értsük ezt? Arról van szó,

Hogy a többi medvét bosszantó

Más szokásoknak hódolt.

Node (mert ugye, azt sem tudhatjuk,

Hogy milyenek a medveszokások)

Okosabb, ha alig találgatjuk,

Hogy milyenek, ha mások.

Hogy a kismaci annyira más mackó,

Azt a vak mackó is látta.

S ez roppant rossz, bár roppant jó…

– Nézzük, mi van még hátra.

A hát! a hát! a hát! a hát!

S az a tábla a „Más”-Maci hátán!

Bár ő maga így sose látta magát,

Mondták neki, mi van a táblán.

Hogy: ő amolyan nehéz eset!

S csupa más szokásnak hódol…

És nagyon is szomorú medve lett

A nagyon is víg mackóból.

Ez a mackó valahova indul

Ez a mackó valahova indul,

De a céljához sosem ér el,

Mert folyton szembetalálkozik

Egy-egy szembejövő medvével.

A medvék mind megállnak

Egy kis beszélgetésre.

Eszükbe se jut, hogy a kis mackó

Valahova csakugyan elér-e.

Hűvösül az este, sötétül,

A kis mackó kezd félni.

Megfordul, s indul visszafelé,

Jó lesz legalább hazaérni.

A kis mackó már alszik;

Álmában ismét látja,

Hova indul holnap… Szép úticél:

A háza s benne az ágya.

Az asztal

Mackómnak volt egy asztala,

De eltűnt egyszer éjszaka.

És ami itt csakugyan nagy baj:

Reggelre se lett meg az asztal.

"Hova lett a jó kis asztalom!”

– És hasztalan vigasztalom.

Megyünk az asztalboltba,

Hol az asztalok állnak sorra,

Komoly asztalok, víg asztalok,

De mind másik – s mackóm konok.

Megkérdezem: Hát most mi legyen,

Ha ez se, meg ez se, meg ez se?

Legyen újra tegnap este.

Akkor meglenne az asztalom,

S nem veszne el, állíthatom.”

                  Levél
„Kedves Mackóim! Hogyha ti
Majd öreg-öreg medvék lesztek –
Vagy hogyan is szokták mondani?
A mackó sosem öregedhet! –,
S én már esetleg nem leszek
– Sőt biztos, hogy nem esetleg! –,
Szóval: ha nem leszek veletek,
Ugye, néha emlegettek?
–  Aznap soha nem képzelhető,
Hogy mi lesz másnap. Más nap.
De ahogy itt ez a 6 betű,
Egyebek is így-így válnak.
És már nem a varrott fül mozog,
Nem a szemről pattan a festék…
A réges-régi ilyes-panaszok?
Mind csupa-csupa gyönyörű emlék.
A Kártyabajnokság, a Kupa,
Nyaralóhelyeink is mind-mind,
Hvar, Jelsa, Selce, Crikvenica,
Ahogy levittük az Adria
Mellé tengernagykodni a
Kis antarktiszi pingvint;
A ma-még-csak-képeslap koalák;
S az ezek meg azok sokasága…
De ne folytassunk itt felsorolást.
– Mindez búcsúzás tárgya.
A búcsút még mi nem ismerjük,
Legalábbis a hosszú távút.
Ha néha nem voltunk együtt,
Sose lettetek attól bábuk,
Élettelen papírdarabok,
Dobozok… Mert: vártatok ránk.
Eleven ki-kik maradtatok.
(Pl.: Fogadtátok a postánk!)
De akkor majd…! Nem részletezem.
Egyébként is: ki tudja – – –
Következzék egy KÉRELEM:
Huszonöt-harminc év mulva (?)
Ha valaki e könyvet nézegeti,
És erre a lapra vetődik,
És KÉRELMÜNKet észreveszi,
És ráér, s érdeklődik
(Kideríti majd, hol kell s kinél,
Én azt ma honnét sejtsem!),
Érdeklődik, mondom: Ki él
A Mackók közül, akiket
E könyvben megismertem?
Ha így tesz: köszönöm! Jól teszi!
– – – S most elkedvetlenítek
Valakit, aki ma csak majdani:
Hogy van merszem kimondani,
Hogy: igazán úgyse segíthet! – – –
Kedves Medvéim, amíg e sorok
Megíródtak, is eltelt pár perc.
És írójuknak a hasa mocorog –
Hát ebből sem lesz már vers.
A vers, tudjátok: lekerekedés!
(S ez a lekereke… roppant tetszik
A kismackóknak; játszanak, és
Így kikerekedik majd valami egész
Abból, ami félbemaradt itt.)”

Versek...

Kötelezőként verseket is kellett olvasnunk. Mivel van a Molyon egy verses kihívás, ezért megosztom veletek azokat a verseket, amelyek tetszettek a kötelezők közül. Volt ami csak kicsit fogott meg, volt amit nagyon szerettem eddig is, és most is...

PARTI NAGY LAJOS:

Zene esővel, két cukorral Iszik egy kávét, Mozart úr kérem, ezen a lompos szombaton? Ha abbahagyná a zongorálást, hallanók az esőt, és ha nem is. Igen szép ez a muzsikája, hány cukorral kéri? Jó erős, lepusztulnak a macskák a háztetőről, bizony mondom, gondolom, fölkavarja, lám, uraságok érkeznek bérkocsin, kávéra tán azok is, csak csöndesen kavarni, oda-odaütődik, én tejjel felhígítom, akár a lompos szombat, ahogy a kanalával, oda-odaütődik, tempozó zongorája a messzeségek üvegéhez, szóval cukorral, lassúdan kiolvad, végül a lemez percegése az alján összegyűlik, a zacc a csöppnyi udvaron, látom, s el is felejti, hogy kávéval zavartam.

PETŐCZ ANDRÁS:

  A tengerre néző szoba

  A teraszról messzire,

  távolra lát, aki vágyik

  távolra látni, messzire, messzire.

  Lábad előtt a part,

  a `plage`, rajta elnyúló

  testek, hívnak, hívogatnak.

  Nem térek vissza.

  Látom a napsütést,

  a partot, a tengert,

  de `az` a szoba már nem az enyém.

  Nem térek vissza, sohasem.

  És `az` az ajtó, amelynek

  kulcsa már nincs a kezemben,

  a hátam mögött csöndesen becsukódik.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

Az ember élete

Mint az érett gyümölcs,

Az élet fájáról

Hull a fáradt ember,

Midőn órája szól.

S erény vagy bűn, öröm

Vagy bánat, miben élt,

Sírjánál írva lesz,

A nép itéletén.

De mint dúlt lant után

A megtört zengemény:

Úgy vész el sok derék

Pályája közepén.

Hiába volt dicső

Ifjú, szép és erős:

A társaságban gyöngy

A pályán elszánt hős.

Hiába volt gyönyör,

Hölgynek, ki látta őt,

Maga, merész öröm

A honfiak előtt.

Míg más kincset sovárg:

Ő boldogságban élt,

Ha fensőbb vágyakért

Adhatta életét.

Önzetlen áldozat

Volt tiszta élete:

Az embereknek üdv,

Magának dics köre.

S ha lelke húrjait

Az élet megüté,

Oly kedves volt a hang,

Mint a legszebb dalé.

Hiába! mennie

Kellett idő előtt,

Kérlelhetetlenül,

A sír lehúzta őt.

De aki ennyit élt,

Sír el nem temeti,

Sírját a hála szent

Kezekkel öleli.

NAGY LÁSZLÓ:

Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült,
ki imád tücsök hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem, ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

PILINSZKY JÁNOS:

Mégis nehéz

Anya, anya

ebben a sivatagban,

miért hagytál itt ebben a sivatagban?

Miért hagytál itt, hol minden oly kietlen,

és mindent, mégis oly kíváncsian

szemlélgetek?

Tudod, hogy hány kísértés,

a semmi és üresség késdobáló

hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze a ruhák fodrát leeresztik,

a kelme megfakul, s a fű

beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmúlás -

de hol is hagytam abba? -

mégis élek,

mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,

milyen sokféle vonzások között,

pedig zuhanunk, mint a kő

egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség

hálójában evickélünk, pedig

napra kellene teregetnünk

mindazt, mi rejteni való.

Milyen

megkésve értjük meg, hogy a

szemek homálya pontosabb lehet

a lámpafénynél, és milyen

későn látjuk meg a világ

örökös térdreroskadását.

WEÖRES SÁNDOR:

A nő

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

cimkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan cimkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

Mi van a héj alatt?

Örök sötétség tapad a felszín belső felére.

Ez a fordított világ,

ez a pokol. Egyforma az éje,

mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng.

Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,

a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,

belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,

a pokolból, mind, valahányon a fény elárad!

Mindennek külső és belső íve –

melyik a visszája, melyik a színe?

van-e harmadik ív: árny nélküli fény?

Rögtől szívig, minden dalol;

nem ésszel, lényével válaszol,

mint egy nő, vagy egy költemény.

ARANY JÁNOS:

Ha álom ez élet…

Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,

Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?

Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás

Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?

S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?

Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?

Bánatból, örömből az örömrész hol van?

Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?

Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne:

Nincs a nyugalomnak boldogsága benne;

Kínja vonaglásban adja jelenségét,

S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség.

Volna hát legalább a fájdalom élénk,

Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk…

ADY ENDRE:

Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkísérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szívébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Mi köt ide?

Mi köt ide engem,
Hol nem szeret senki?
Ez idegen helyen
Mit tudok szeretni?
Ha elmegyek innen,
Minek vágyom vissza?
Lefekvő órámban,
Felkelő órámban
Mért fakadok sírva?

Mért szebb itt a virág
S illatosb, mint bárhol,
Hangosabb az erdő
Madárdalolástól?
Dalos kedvű szívem
Mért tud csak itt lenni?
- Itt érez igazán,
Itt tud csak igazán
Gyűlölni, szeretni…

Ragyogó, sugáros
Énnekem itt minden,
Pedig, ki szeressen,
Tudom jól, hogy nincsen…
Ide köt, ide fűz,
Lelkem régi álma:
- Bearanyoz mindent
Legelső szerelmem
Leszálló napjának
Aranyos sugára,
Búcsuzó sugára…

Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.  

JÓZSEF ATTILA:

Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt el mégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,

Hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.

A lelkiismeret majd bekopog

S nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.

Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,

Mert éjjel félni fogsz majd egyedül.

Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,

De a szobában csend lesz, csupa rend lesz;

Ha nem valaki hiányozni fog

A múltból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott

Rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben

Áll ifjú képed. Hozzá motyogod:

"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,

De fogatlan szád már nem válaszolhat;

S ki a nap előtt lehunyod szemed,

Alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,

Mint a csikó, hogy a hámot levesse.

S a félelem tűnődik, nem a vágy,

A fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,

Hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.

Mert elfárad bennem a fájdalom,

Elalszik, mint a gyermek s én is véle.

PETŐFI SÁNDOR:

DE MÉRT IS GONDOLOK RÁ?...
De mért is gondolok rá?
Mért gyötrodöm?... hiszen
Még csak hírét sem hallom,
Még csak nem is izen.

Hát ily hamar felejt, ily
Hamar felejthetett?
Az még valószinubb, hogy
Sohasem szeretett.

Azt tartják: nem a nyelv, de
A szem mond igazat.
Én hittem ezt, s hitemnek
Gyümölcse kárhozat.

Hittem szemének, amely
Azt mondá, hogy szeret...
Szégyeld magad, szégyeld, te
Könnyenhivo gyerek!

Most már egyéb nincs hátra,
Mint ot felejteni.
Ki innen, ki szivembol,
Emlékem kincsei!

Hajós vagyok, ki vészkor
Mindent tengerbe vét,
Hogy az üres hajóban
Megmentse életét.

GAZDÁLKODÁSI NÉZETEIM

Jertek, barátim, van egy-két forintom,
Hágjunk nyakára, a rézangyalát!
Mit a jövendo! arra semmi gondom;
A jóisten majd eztán is csak ád.
Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen?
Azért szerzem, hogy eligyam s egyem.

Mert oh barátim, a terített asztal
Dicsobb, mint Ádám-Éva édene;
Ez ami búban engemet vigasztal,
Ennél virít a lét kietlene.
Szerzem tehát a pénzt, nem hogy legyen,
Hanem azért, hogy eligyam s egyem.

Emberségemre! nincs szánandóbb pára,
Mint kit fukarság nyavalyája bánt;
Halmozva kincset kincse halmazára,
Küzd, fárad, izzad, s él koldús gyanánt.
Nekem nem kell a pénz csak hogy legyen;
Megszerzem én, hogy eligyam s egyem.

Azt mondják e rend érdemes vitézi:
Ki nem zsugorgat, mig nyujt a jelen,
A múltat könnyen búslakodva nézi
Öreg korának szük idoiben.
S én mégsem szerzem a pénzt, hogy legyen -
Csupán azért, hogy eligyam s egyem.

Megnyugtat egykor, tán ha semmim sem lesz,
Hogy ameddig volt, jól éltem vele;
De most ha mennék éhen oseimhez,
Nem lenne sírom nyúgalom helye.
Ebbol indulva, nem hogy meglegyen,
De szerzek pénzt, hogy eligyam s egyem.

Menjünk tehát, és e néhány forinton
Élvezzük a jót, mennyiben lehet;
Meg sem jövünk, szent Jóllakásra mondom,
Míg egy rosz pótra nyomja zsebemet -
Mert nem szerzém én e pénzt, hogy legyen:
Azért szerzém, hogy eligyam s egyem.

PETRI GYÖRGY:

Délelőtt

Szeretem ezt a szürke szoknyád.

Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha

velem találkozol. Rokonszenves

a szabása, az enyhe trapézvonal is.

Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.

Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal

többet bíz viselőjére. És a színe!

– szabadban, amikor rásüt a nap.

Este nem hat. De amióta lehetőleg

délelőtt találkozunk, már-már személyes

hálafélét érzek iránta. Részt vesz

– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja

az érett derűt otthonossá válni.

Pár hete volt, egy városszéli parkban

napoztunk, kora tavaszi

hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)

a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.

S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem

combodhoz szorítottam, a szövetből

kettős meleg nyugodt biztatása üzent.

Testedé meg a távoli napé. És bántam akkor

az estékre elfecsérelt időnket,

a szoba szűk terének késztetését

az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.

Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal

mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,

s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett

szándékos zajt ütve szívünkben, mert

únta jókedvünk. Eközben a

Nap az égi egyenlítőre ért.

Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva

a meszesedő izületeket. Aztán tartottam

a táskádat, s a kezed néztem,

amint a beidegzett mozdulattal

lesimítottad, igazítottad a szoknyád.

Nagyon szerettem ezt a nőt

Ezt a nőt, első szerelmi kudarcom

hősnőjét (barátom feleségét)

nagyon szerettem. Amióta csókolóztunk

az élére-perdült-gyufásdoboz szobában,

s ő elsiklott előlem, könnyedén, mintha úszva,

mint mikor először láttam és belészerettem

tizenhétévesen az uszodában

(Mióta nem járunk sem én sem a barátom

abba az uszodába, hol hasbarúgtunk víz alatt

éltes jellemszínészeket a rossz alakításért,

s büntetésből vízfecskendéssel

kínoztunk némely önhitt tenoristát) –

Tíz év hagyta rajtunk azóta,

ne részletezzük, mit. Nem öltözöl jól.

Azóta jobban figyelek erre is, látod. Vagy csak azért

tűnik fel, mert tudom, hogy értesz hozzá?

– Amióta csókolóztunk

az élére-perdült-gyufásdoboz szobában –

néha nem tudom, szeretlek-e még.

Ennek épp két éve: nagyon sok, ami közbejött

így és úgy. Talán túl sok. Tudunk s tudok-e még

komoly szemmel ama kínokra visszanézni?

Nagyon szerettem ezt a nőt, barátom feleségét.

S olcsó presszókban és albérleti szobám

rekaméjának cinikus rugóin, néhány angolszász könyv,

négy elkoszlott fal, egy muzeális írógép s

13 éves kori fölényes fotóarca

társaságában unatkoztam 1967-ben és 68-ban.

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok

világosan egymásra utalnak,

de anélkül, hogy vissza lehetne

vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs

következtetésről, se szükségszerűségről,

mint fák a gyökerükre

mégis úgy utal

egyik a másikára

– megfoghatatlanul:

akkor a költészet elérte célját.

LACKFI JÁNOS:

A buta felnőtt

Fiam csupa érdekeset

kérdezget tőlem, ámde sajna

a választ sokszor nem tudom,

hisz nem vagyok, csupán az apja.

Gyorsabb az áram, mint a fény?

Mi módon hasad az atommag?

Mért kristályos a hópehely?

Hány kráter borítja a Holdat?

Lézert hogy csinálnak vajon?

Mi vezeti lenn a vakondot?

Hogy mérik a fényéveket?

Minderre én semmit se mondok.

A sok felnőtt egyre butább,

és nem is értik a világot.

Egyszerűen élnek bele,

a legtöbb bacilust se látott.

Abban bízom, hogy a fiam

megtudja majd az összes titkot,

fel- és lemászik mindenhová,

vulkánt, Marsot kopogtat: kipp-kopp.

Mindent megmér és összeír,

s ha még élek, elhozza hozzám

több koffernyi jegyzeteit,

csak hogy addig se unatkozzam.

Majd egymás mellé leülünk,

lábunk ázik a világvégi

tóban, és a fiam nekem

a mindenséget elmeséli. 

Lányok dala

Azt mondják a fiúk,

nyávogunk, selypegünk,

játszani nem lehet

semmi jót se velünk.

De ők tiszta hülyék

földön fetrengenek,

egymás fejét verik,

s azt mondják, ez remek.

És egymást lökdösik,

rúgják, labda sehol,

azt mondják, ez foci,

ruhájuk csupa por.

Autókártyázva meg

összevesznek azon,

hogy hány köbcenti a

hengerűrtartalom.

A lányvécébe is

bejönnek a fiúk,

vízzel locsolnak ők,

mi meg sikoltozunk.

Kiteszik lábukat,

benne hasra esünk,

azt mondják, van hajunk,

azt mondják, nincs eszünk.

A fenekünk alá

ők tesznek rajzszöget,

békén nem hagynak, és

belénk szerelmesek.

Fiúk dala

Az összes lány dilis,

azt, hogy miről susog,

hiába is vered,

nem mondja meg: titok.

Mind kastélyban lakik,

van húsz aranylova,

de azért nem lovon

hozzák a suliba.

Kertjükben egy fa van,

igazgyöngyöt terem,

szekrényükben csoki,

cukor töménytelen.

A falból zene szól

náluk, ezt szeretik,

táncol, pörög-forog

éjt-nappal mindegyik.

A ruhájuk selyem,

gyémántjuk igazi,

már ha ezt a mesét

valaki beveszi.

Mind nyelvet nyújtogat,

s ha felrúgod ezért,

bőg és árulkodik:

még te kapsz büntetést.

Körmükre szíveket

tollukkal festenek

kibírhatatlanok,

s belénk szerelmesek.