J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege

A harmadik rész volt eddig a kedvencem, ahhoz képest a negyedik egy kicsit csalódást okozott… Először is, megrémültem, hogy olyan vastag. :P Vannak részek, amik szerintem nagyon el lettek nyújtva. A történet jó, de kicsit rövidebben is meg lehetett volna fogalmazni. Az eleje elég vontatott volt nekem, alig vártam, hogy végre odaérjenek a Roxfortba. Azért természetesen tetszett a könyv! Bírtam a másik nem felé való közeledési próbálkozásaikat. :D Cedric Diggory halála megrázó volt. Ahogy mások is írták, ez a rész már nem csak mese, itt már kezdenek komollyá válni a dolgok… Ezúttal nem mesélem el a történetet, ahogyan az első három kötet esetében tettem. Akkor volt rá ihletem, meg azért is tettem, mert majd gyermekirodalomból el kell olvasnunk valamelyik HP kötetet (szabadon lehet választani), így amelyek esélyesek rá, hogy azt választom, azoknak tudjam részletesen a tartalmát. Eddig a harmadik a nyerő! :D

Kedvenc idézeteim a negyedik kötetből:

„Mit számít, hogy nyelvünkben és szokásainkban különbözünk, ha a célunk közös? Ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, semmi sem állhat közénk.”

„Lássa már be, hogy nem az számít, minek születik valaki, hanem az, hogy mivé nő fel!”

„Egy ember igazi természetéről az árulkodik legjobban, ahogy az alárendeltjeivel bánik. Ne azt nézd, mit csinál, mikor vele egyenrangúak között van.”

„Furcsa dolog, de ha az ember fél egy közelgő eseménytől, és szívesen lelassítaná az idő múlását, az hajlamos rá, hogy még jobban felgyorsuljon.”

Értékelésem: 4/5

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

Na, végig olvastam a harmadik részt is! Fantasztikus!!! :) Az első két rész is tetszett, de ez még jobb, még izgalmasabb volt a számomra! Ma délutánra akartam végigolvasni, hogy vissza vihessem a könyvtárba, de az este még volt 100 oldal, és ma délelőtt is van néhány elintéznivalóm, szóval nem tudtam, hogy mikor is olvassam még el azt a 100 oldalt. De aztán addig olvastam az este az izgalmas történéseket, hogy gyorsan elfogytak a lapok. Ha az oldal elején tartottam, rátettem a kezem arra a részre, amit még nem olvastam, mert hajlamos vagyok odébb pillantani, átnézni a másik oldalra, és ezzel lelőni valamilyen poént. :P Most viszont semmit nem akartam megtudni még egy fél oldallal sem előbb, hanem megbűvöltem olvastam, hogy mi lesz tovább! :) Fantasztikus fordulatok vannak a végén! Először megörültem, hogy Sirius ártatlan, és Harry nála fog lakni, aztán amikor megjelentek a dementorok, komolyan aggódtam, hogy megcsókolják. Szerencsére ez nem történt meg. Kb. a közepétől féltem Lupintól, mert olyan rendes volt, hogy féltem, hogy a végén kiderül, hogy gonosz, ahogy az első részben Mógusról kiderült. Lupint viszont jobban megkedveltem, mint annó Mógust (többet is ír róla az írónő), ezért eléggé lesújtott volna, ha végül kiderül, hogy gonosz… Csámpás végig kiakasztott, ahogy piszkálta „azt a szegény patkányt”, aztán kiderült, hogy nem volt véletlen az irtózása. :P A nyaklánc pedig, amit Hermione kapott… :) A régi olvasásomból derengett valami, hogy Hermione azért van ott minden órán, mert visszamegy az időben, de arra már egyáltalán nem emlékeztem, hogy a végén lesz egy ilyen megmentő kalandjuk a nyaklánc segítségével. :D Egyébként hihetetlen, hogy már olvastam az első három részt, mégis ennyire nem emlékeztem rájuk… Talán azért, mert csak egyszer olvastam el, 4-5 évvel ezelőtt, azóta rengeteg mást olvastam, ezzel viszont egyáltalán nem foglalkoztam, nem olvastam róla, nem beszélgettem róla másokkal, nem néztem meg a filmeket stb. De nagyon jó volt ez így, legalább újra átélhettem az első olvasás izgalmát. :) Most viszont már tuti nem felejtem el! :P Mostanában nem hinném, hogy újraolvasásra kerülne sor, mert rengeteg más könyv is terítéken van, de pár év múlva szerintem lesz ismétlés! :D A filmeket nem akarom megnézni… Annyira jól beleéltem magam a történetbe, elképzeltem a helyszínt stb, és ez nagy boldogsággal töltött el! Nem akarom ezt a filmekkel elrontani… Biztosan jók a filmek, de egyelőre szeretnék megmaradni az én kis képzeletvilágomban… :) Aztán lehet, hogy pár hónap múlva meggondolom,  és ráveszem magam, hogy megnézzem a filmeket.  :P 

Idézetek:

„  - Lupin nagyon jó tanár – szólt elismerően Hermione. – Csak azt sajnálom, hogy én nem állhattam ki a mumus ellen.

-          Neked milyen alakban jelent volna meg? – kérdezte vigyorogva Ron. – Fogadni mernék, hogy mint egy dolgozat, amire tízből csak kilenc pontot kaptál!” :D

„Nem nagy dicsőség, hogy patkánynak jobb voltál, mint embernek.” :P

„Hát nem tudod, hogy akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket? Nem tapasztaltad még, hogy ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban? Az édesapád ott él benned, Harry, és meg is mutatkozik, valahányszor szükséged van rá. Mit gondolsz, miért épp egy szarvas jelenik meg, ha a patrónusodat szólítod? Tegnap este Ágas tért vissza közénk.”

„Egyszóval tegnap este valóban az apádat láttad, Harry… őt találtad meg önmagadban.”

Ui.

EXPECTO PATRONUM! EXPECTO PATRONUM! EXPECTO PATRONUM! Jaj, csak sikerüljön a hónap végén a történelem vizsgám, és akkor olyan erős patrónusom lesz, ami a világ összes dementorát elküldi a búsba! :P

Egyébként, amint látjátok, mostmár nem kötelezőkről írok. Lezajlott az irodalom vizsgám, jól sikerült! :) 

Ja, az értékelésem: 5* :)

Versek...

Kötelezőként verseket is kellett olvasnunk. Mivel van a Molyon egy verses kihívás, ezért megosztom veletek azokat a verseket, amelyek tetszettek a kötelezők közül. Volt ami csak kicsit fogott meg, volt amit nagyon szerettem eddig is, és most is...

PARTI NAGY LAJOS:

Zene esővel, két cukorral Iszik egy kávét, Mozart úr kérem, ezen a lompos szombaton? Ha abbahagyná a zongorálást, hallanók az esőt, és ha nem is. Igen szép ez a muzsikája, hány cukorral kéri? Jó erős, lepusztulnak a macskák a háztetőről, bizony mondom, gondolom, fölkavarja, lám, uraságok érkeznek bérkocsin, kávéra tán azok is, csak csöndesen kavarni, oda-odaütődik, én tejjel felhígítom, akár a lompos szombat, ahogy a kanalával, oda-odaütődik, tempozó zongorája a messzeségek üvegéhez, szóval cukorral, lassúdan kiolvad, végül a lemez percegése az alján összegyűlik, a zacc a csöppnyi udvaron, látom, s el is felejti, hogy kávéval zavartam.

PETŐCZ ANDRÁS:

  A tengerre néző szoba

  A teraszról messzire,

  távolra lát, aki vágyik

  távolra látni, messzire, messzire.

  Lábad előtt a part,

  a `plage`, rajta elnyúló

  testek, hívnak, hívogatnak.

  Nem térek vissza.

  Látom a napsütést,

  a partot, a tengert,

  de `az` a szoba már nem az enyém.

  Nem térek vissza, sohasem.

  És `az` az ajtó, amelynek

  kulcsa már nincs a kezemben,

  a hátam mögött csöndesen becsukódik.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

Az ember élete

Mint az érett gyümölcs,

Az élet fájáról

Hull a fáradt ember,

Midőn órája szól.

S erény vagy bűn, öröm

Vagy bánat, miben élt,

Sírjánál írva lesz,

A nép itéletén.

De mint dúlt lant után

A megtört zengemény:

Úgy vész el sok derék

Pályája közepén.

Hiába volt dicső

Ifjú, szép és erős:

A társaságban gyöngy

A pályán elszánt hős.

Hiába volt gyönyör,

Hölgynek, ki látta őt,

Maga, merész öröm

A honfiak előtt.

Míg más kincset sovárg:

Ő boldogságban élt,

Ha fensőbb vágyakért

Adhatta életét.

Önzetlen áldozat

Volt tiszta élete:

Az embereknek üdv,

Magának dics köre.

S ha lelke húrjait

Az élet megüté,

Oly kedves volt a hang,

Mint a legszebb dalé.

Hiába! mennie

Kellett idő előtt,

Kérlelhetetlenül,

A sír lehúzta őt.

De aki ennyit élt,

Sír el nem temeti,

Sírját a hála szent

Kezekkel öleli.

NAGY LÁSZLÓ:

Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült,
ki imád tücsök hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem, ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

PILINSZKY JÁNOS:

Mégis nehéz

Anya, anya

ebben a sivatagban,

miért hagytál itt ebben a sivatagban?

Miért hagytál itt, hol minden oly kietlen,

és mindent, mégis oly kíváncsian

szemlélgetek?

Tudod, hogy hány kísértés,

a semmi és üresség késdobáló

hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze a ruhák fodrát leeresztik,

a kelme megfakul, s a fű

beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmúlás -

de hol is hagytam abba? -

mégis élek,

mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,

milyen sokféle vonzások között,

pedig zuhanunk, mint a kő

egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség

hálójában evickélünk, pedig

napra kellene teregetnünk

mindazt, mi rejteni való.

Milyen

megkésve értjük meg, hogy a

szemek homálya pontosabb lehet

a lámpafénynél, és milyen

későn látjuk meg a világ

örökös térdreroskadását.

WEÖRES SÁNDOR:

A nő

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

cimkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan cimkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

Mi van a héj alatt?

Örök sötétség tapad a felszín belső felére.

Ez a fordított világ,

ez a pokol. Egyforma az éje,

mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng.

Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,

a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,

belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,

a pokolból, mind, valahányon a fény elárad!

Mindennek külső és belső íve –

melyik a visszája, melyik a színe?

van-e harmadik ív: árny nélküli fény?

Rögtől szívig, minden dalol;

nem ésszel, lényével válaszol,

mint egy nő, vagy egy költemény.

ARANY JÁNOS:

Ha álom ez élet…

Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,

Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?

Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás

Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?

S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?

Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?

Bánatból, örömből az örömrész hol van?

Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?

Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne:

Nincs a nyugalomnak boldogsága benne;

Kínja vonaglásban adja jelenségét,

S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség.

Volna hát legalább a fájdalom élénk,

Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk…

ADY ENDRE:

Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkísérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szívébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Mi köt ide?

Mi köt ide engem,
Hol nem szeret senki?
Ez idegen helyen
Mit tudok szeretni?
Ha elmegyek innen,
Minek vágyom vissza?
Lefekvő órámban,
Felkelő órámban
Mért fakadok sírva?

Mért szebb itt a virág
S illatosb, mint bárhol,
Hangosabb az erdő
Madárdalolástól?
Dalos kedvű szívem
Mért tud csak itt lenni?
- Itt érez igazán,
Itt tud csak igazán
Gyűlölni, szeretni…

Ragyogó, sugáros
Énnekem itt minden,
Pedig, ki szeressen,
Tudom jól, hogy nincsen…
Ide köt, ide fűz,
Lelkem régi álma:
- Bearanyoz mindent
Legelső szerelmem
Leszálló napjának
Aranyos sugára,
Búcsuzó sugára…

Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.  

JÓZSEF ATTILA:

Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt el mégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,

Hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.

A lelkiismeret majd bekopog

S nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.

Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,

Mert éjjel félni fogsz majd egyedül.

Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,

De a szobában csend lesz, csupa rend lesz;

Ha nem valaki hiányozni fog

A múltból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott

Rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben

Áll ifjú képed. Hozzá motyogod:

"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,

De fogatlan szád már nem válaszolhat;

S ki a nap előtt lehunyod szemed,

Alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,

Mint a csikó, hogy a hámot levesse.

S a félelem tűnődik, nem a vágy,

A fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,

Hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.

Mert elfárad bennem a fájdalom,

Elalszik, mint a gyermek s én is véle.

PETŐFI SÁNDOR:

DE MÉRT IS GONDOLOK RÁ?...
De mért is gondolok rá?
Mért gyötrodöm?... hiszen
Még csak hírét sem hallom,
Még csak nem is izen.

Hát ily hamar felejt, ily
Hamar felejthetett?
Az még valószinubb, hogy
Sohasem szeretett.

Azt tartják: nem a nyelv, de
A szem mond igazat.
Én hittem ezt, s hitemnek
Gyümölcse kárhozat.

Hittem szemének, amely
Azt mondá, hogy szeret...
Szégyeld magad, szégyeld, te
Könnyenhivo gyerek!

Most már egyéb nincs hátra,
Mint ot felejteni.
Ki innen, ki szivembol,
Emlékem kincsei!

Hajós vagyok, ki vészkor
Mindent tengerbe vét,
Hogy az üres hajóban
Megmentse életét.

GAZDÁLKODÁSI NÉZETEIM

Jertek, barátim, van egy-két forintom,
Hágjunk nyakára, a rézangyalát!
Mit a jövendo! arra semmi gondom;
A jóisten majd eztán is csak ád.
Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen?
Azért szerzem, hogy eligyam s egyem.

Mert oh barátim, a terített asztal
Dicsobb, mint Ádám-Éva édene;
Ez ami búban engemet vigasztal,
Ennél virít a lét kietlene.
Szerzem tehát a pénzt, nem hogy legyen,
Hanem azért, hogy eligyam s egyem.

Emberségemre! nincs szánandóbb pára,
Mint kit fukarság nyavalyája bánt;
Halmozva kincset kincse halmazára,
Küzd, fárad, izzad, s él koldús gyanánt.
Nekem nem kell a pénz csak hogy legyen;
Megszerzem én, hogy eligyam s egyem.

Azt mondják e rend érdemes vitézi:
Ki nem zsugorgat, mig nyujt a jelen,
A múltat könnyen búslakodva nézi
Öreg korának szük idoiben.
S én mégsem szerzem a pénzt, hogy legyen -
Csupán azért, hogy eligyam s egyem.

Megnyugtat egykor, tán ha semmim sem lesz,
Hogy ameddig volt, jól éltem vele;
De most ha mennék éhen oseimhez,
Nem lenne sírom nyúgalom helye.
Ebbol indulva, nem hogy meglegyen,
De szerzek pénzt, hogy eligyam s egyem.

Menjünk tehát, és e néhány forinton
Élvezzük a jót, mennyiben lehet;
Meg sem jövünk, szent Jóllakásra mondom,
Míg egy rosz pótra nyomja zsebemet -
Mert nem szerzém én e pénzt, hogy legyen:
Azért szerzém, hogy eligyam s egyem.

PETRI GYÖRGY:

Délelőtt

Szeretem ezt a szürke szoknyád.

Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha

velem találkozol. Rokonszenves

a szabása, az enyhe trapézvonal is.

Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.

Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal

többet bíz viselőjére. És a színe!

– szabadban, amikor rásüt a nap.

Este nem hat. De amióta lehetőleg

délelőtt találkozunk, már-már személyes

hálafélét érzek iránta. Részt vesz

– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja

az érett derűt otthonossá válni.

Pár hete volt, egy városszéli parkban

napoztunk, kora tavaszi

hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)

a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.

S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem

combodhoz szorítottam, a szövetből

kettős meleg nyugodt biztatása üzent.

Testedé meg a távoli napé. És bántam akkor

az estékre elfecsérelt időnket,

a szoba szűk terének késztetését

az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.

Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal

mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,

s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett

szándékos zajt ütve szívünkben, mert

únta jókedvünk. Eközben a

Nap az égi egyenlítőre ért.

Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva

a meszesedő izületeket. Aztán tartottam

a táskádat, s a kezed néztem,

amint a beidegzett mozdulattal

lesimítottad, igazítottad a szoknyád.

Nagyon szerettem ezt a nőt

Ezt a nőt, első szerelmi kudarcom

hősnőjét (barátom feleségét)

nagyon szerettem. Amióta csókolóztunk

az élére-perdült-gyufásdoboz szobában,

s ő elsiklott előlem, könnyedén, mintha úszva,

mint mikor először láttam és belészerettem

tizenhétévesen az uszodában

(Mióta nem járunk sem én sem a barátom

abba az uszodába, hol hasbarúgtunk víz alatt

éltes jellemszínészeket a rossz alakításért,

s büntetésből vízfecskendéssel

kínoztunk némely önhitt tenoristát) –

Tíz év hagyta rajtunk azóta,

ne részletezzük, mit. Nem öltözöl jól.

Azóta jobban figyelek erre is, látod. Vagy csak azért

tűnik fel, mert tudom, hogy értesz hozzá?

– Amióta csókolóztunk

az élére-perdült-gyufásdoboz szobában –

néha nem tudom, szeretlek-e még.

Ennek épp két éve: nagyon sok, ami közbejött

így és úgy. Talán túl sok. Tudunk s tudok-e még

komoly szemmel ama kínokra visszanézni?

Nagyon szerettem ezt a nőt, barátom feleségét.

S olcsó presszókban és albérleti szobám

rekaméjának cinikus rugóin, néhány angolszász könyv,

négy elkoszlott fal, egy muzeális írógép s

13 éves kori fölényes fotóarca

társaságában unatkoztam 1967-ben és 68-ban.

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok

világosan egymásra utalnak,

de anélkül, hogy vissza lehetne

vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs

következtetésről, se szükségszerűségről,

mint fák a gyökerükre

mégis úgy utal

egyik a másikára

– megfoghatatlanul:

akkor a költészet elérte célját.

LACKFI JÁNOS:

A buta felnőtt

Fiam csupa érdekeset

kérdezget tőlem, ámde sajna

a választ sokszor nem tudom,

hisz nem vagyok, csupán az apja.

Gyorsabb az áram, mint a fény?

Mi módon hasad az atommag?

Mért kristályos a hópehely?

Hány kráter borítja a Holdat?

Lézert hogy csinálnak vajon?

Mi vezeti lenn a vakondot?

Hogy mérik a fényéveket?

Minderre én semmit se mondok.

A sok felnőtt egyre butább,

és nem is értik a világot.

Egyszerűen élnek bele,

a legtöbb bacilust se látott.

Abban bízom, hogy a fiam

megtudja majd az összes titkot,

fel- és lemászik mindenhová,

vulkánt, Marsot kopogtat: kipp-kopp.

Mindent megmér és összeír,

s ha még élek, elhozza hozzám

több koffernyi jegyzeteit,

csak hogy addig se unatkozzam.

Majd egymás mellé leülünk,

lábunk ázik a világvégi

tóban, és a fiam nekem

a mindenséget elmeséli. 

Lányok dala

Azt mondják a fiúk,

nyávogunk, selypegünk,

játszani nem lehet

semmi jót se velünk.

De ők tiszta hülyék

földön fetrengenek,

egymás fejét verik,

s azt mondják, ez remek.

És egymást lökdösik,

rúgják, labda sehol,

azt mondják, ez foci,

ruhájuk csupa por.

Autókártyázva meg

összevesznek azon,

hogy hány köbcenti a

hengerűrtartalom.

A lányvécébe is

bejönnek a fiúk,

vízzel locsolnak ők,

mi meg sikoltozunk.

Kiteszik lábukat,

benne hasra esünk,

azt mondják, van hajunk,

azt mondják, nincs eszünk.

A fenekünk alá

ők tesznek rajzszöget,

békén nem hagynak, és

belénk szerelmesek.

Fiúk dala

Az összes lány dilis,

azt, hogy miről susog,

hiába is vered,

nem mondja meg: titok.

Mind kastélyban lakik,

van húsz aranylova,

de azért nem lovon

hozzák a suliba.

Kertjükben egy fa van,

igazgyöngyöt terem,

szekrényükben csoki,

cukor töménytelen.

A falból zene szól

náluk, ezt szeretik,

táncol, pörög-forog

éjt-nappal mindegyik.

A ruhájuk selyem,

gyémántjuk igazi,

már ha ezt a mesét

valaki beveszi.

Mind nyelvet nyújtogat,

s ha felrúgod ezért,

bőg és árulkodik:

még te kapsz büntetést.

Körmükre szíveket

tollukkal festenek

kibírhatatlanok,

s belénk szerelmesek.

J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája

-         Vigyázat, cselekményleírást tartalmaz - 

A HP második része sem kevésbé izgalmas, mint az első rész, sőt… Harry-t egy Dobby nevű manó meg akarja védeni a Roxfortban rá váró veszélytől, ezért különböző módokon próbálja elérni, hogy Harry ne térjen vissza az iskolába. Akárhányszor meg akarja menteni Harry életét, csak bajt hoz a fiúra… Harry szülinapján Ronék elmennek a fiúért az apjuk varázsautóján, és a nyár második felét náluk tölti a fiú. Szeptember elsején Harry és Ron nem tudnak odajutni a 9 és ¾-ik vágányra, így a Roxfort expressz elindul nélkülük. Ők Ron apjának elvarázsolt autójával mennek, amivel nekiütköznek az iskola mellett lévő fűzfának, ami rájuk is támad. Ráadásul útközben a muglik is meglátják őket. Lesz egy új sötét varázslatok kivédése tanáruk: Gilderoy Lockhart. Nagyon utáltam az alakot, öntelt barom, a lányok odáig vannak érte, engem viszont kirázott a hideg a stílusától, hogy úgy elvolt magával. A végén pedig kiderült, hogy azt a sok hőstettet, amikről beszámol a könyveiben, nem is ő hajtotta végre, csak „ellopta” őket. Undorító!

Ebben a részben az a rejtély, hogy mi lakozik a Titkok Kamrájában, és ki az, aki újra kinyitotta a Kamrát. A szörny „lefagyasztja” áldozatait. Harryék azt gyanítják, hogy Malfoy a Mardekár utódja (aki kinyitotta a Kamrát). Hogy ebben bizonyosak lehessenek, Hermione azt találja ki, hogy főzzék meg a Százfűlé-főzetet, amelynek segítségével átváltoznak Mardekárosokká, és kifaggatják Malfoyt. Ez nem volt egyszerű, a főzet hónapokig készült, közben persze rengeteg szabályt megszegtek. :P De a téli szünidőre elkészült a főzet. Hermone azonban pórul járt, mert tévedésből nem a lány haja került a főzetébe, akivé át akart volna változni, hanem annak a macskájáé. Állatokra pedig nem szabad használni e főzetet, úgyhogy Hermione elég beteg lett, de mire újra elkezdődött a tanítás, de a gyengélkedőben lassan kiheverte a dolgot. Harry és Ron viszont átváltoztak Malfoy két barátjává, és kifaggatták a fiút, akitől kiderült, hogy nem ő a Mardekár utódja, és nem is tudja, hogy ki az. Időközben valamikor az is kiderül, hogy Harry párszaszájú, azaz, hogy ért a kígyók nyelvén. Később előkerült Tom Rowle Denem naplója, aki azt mutatta Harrynek, hogy ötven évvel ezelőtt Hagrid nyitotta ki a Kamrát, ezért rúgták ki az iskolából. Harryék ezt nem akarják elhinni, de a mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel is arra a következtetésre jutott, hogy Hagrid a bűnös, így – bár Dumbledore tiltakozott – elvitte Hagridot, bezáratta Aszkabanba. Lucius Malfoy pedig elérte, hogy a felügyelőbizottság megszavazza, hogy váltsák le Dumbledore-t. Később Hermione is áldozatul esik a szörnynek, teljes lesz a káosz. Harryék Hagrid pókja, Agrar, által megtudják, hogy valószínűleg az egyik női mosdóban van a Titkos Kamra bejárata. Miután Ron húgát Ginny-t elrabolja, és magával viszi a szörny, Harryék elhatározzák, hogy lemennek a Kamrába. Ott Harry szembekerül Denem-mel, akiről kiderül, hogy ő Voldemort… Mivel Hermione rájött, hogy egy Baziliskus van lent a Kamrában, Harryék pedig megtalálták nála ezt a cetlit, így már tudták, hogy mivel állnak szemben. Harry nagyon bízott még Dumbledore-ban, így az elküldte hozzá Fawkes-t, a főnixmadarát, valamint a Teszlek Süveget. Harry kap a Süvegtől egy kardot, a madár könnye pedig begyógyítja a sebét, amelyet a Baziliskus mérges foga ejtett rajta. Aztán Harry beledöfi ezt a mérges fogat a naplóba, így Denem megsemmisül.

Denemtől megtudta Harry, hogy Ginny nyitotta ki a Titkok Kamráját, azzal, hogy írt a naplóba, és Denem „megbűvölte”. Ginny fél, hogy ki fogják csapni, de a jóságos Dumbledore tudja, hogy Voldemort még Ginnynél jóval tapasztaltabb varázslók eszén is túl tud járni, így nem hibáztatja a lányt, és nem részesíti büntetésben.

Lockhart pórul jár, mert azon kívül, hogy kiderül, hogy a könyvei hazugságot tartalmaznak, még egy általa mondott felejtés átok is visszafelé sül el, így nem emlékszik semmire. Dumbledore eltanácsolja, azzal, hogy menjen emlékeket keresni. :P

A diákok boldogok, hogy társaikat sikerült feléleszteni, a vizsgák is elmaradnak az előzetes nagy izgalmak miatt. Vidáman vesznek részt az évvégi lakomán, majd mindenki útjára indul, hogy a nyári szünidőt a családjával töltse. Harry megadja a Dusley-ék telefonszámát a barátainak, hogy ha a leveleket megint nem kapná meg, akkor legalább telefonon el tudják őt érni.

Harry Dobbyval is jóságos. A manó Malfoyéké, és rávezeti Harry-t, hogy Lucius rakta Denem naplóját Ginny egyik könyvébe, tehát ő tehet róla, hogy a lány elkezdett írni a füzetbe. Dumbledore megfenyegette Luciust, hogy még egy ilyen tett, és repül a felügyelőbizottság tagjai közül. Harry pedig ezért cserébe „felszabadította” Dobbyt, ugyanis adott neki egy zoknit, és ha egy manó kap bármilyen ruhadarabot, akkor attól kezdve szabad lesz, tehát nem kellett tovább Malfoyék manójának lennie… :)

Idézet:

„A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.”

Értékelésem: 5/5