Előszó:
A Nagy Erdővágáson, mely a Csodálatos Hegy végtelen magasából ereszkedett alá, egy decemberi nap reggelén különös menet haladt végig. Aranyszánkót húzott tizenkét hófehér szarvas, és ugyancsak tizenkét nemes vad száguldott egy ezüstszán előtt. Az elsőben Szent Miklós püspök ült prémszegélyes, piros köpenyében, a másodikban a hűséges kísérő, Dömötör bácsi foglalt helyet. Időtlen idők óta az ő feladata volt, hogy a „Mikulás bácsi” kezéhez adogassa a jó gyermekeknek szánt csomagokat, de ha a Nagykönyv úgy kívánta, neki kellett ráijesztenie suhogó virgáccsal, széles szájú zsákkal a fekete betűs kis haszontalankákra. Bántani nem bántott senkit, hiszen neki is éppen olyan aranyszíve volt, mint a jóságos Püspökatyának.
A menetet játékos angyalsereg követte. A kisebbek kacagva kapaszkodtak a szarvasok ágas-bogas agancsaiba, míg a nagyobbak a magasan felrakott zsákok tetejét keresték. Csilingelő hangjuk egészen a Hegy aljáig követte a két szán iramát, majd ott, ahol a Föld országai megkezdődtek, elköszöntek, és visszaröppentek az égbe.
Véleményem:
Ahhoz képest, hogy az írónő másik meséje mennyire tetszik (amiről az előző bejegyzésben írtam), ez nem tudott igazán megfogni... Nem kötött le. Ennyi.
Értékelésem: 2/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése