Az orvos olyan ember volt, aki nem szereti a „felesleges” dolgokat, és nem kötődött az emberekhez sem. Ha pénzt adtak neki a betegei, annak örült, de a tárgybéli ajándékokat nem szerette, haza sem vitte őket, úgy gondolta, hogy nincs szüksége rájuk.
Amikor a kórházban volt a kályhás bácsi, rábeszélte, hogy amint meggyógyul, épít neki egy termokoksz kályhát. Nem ingyen, csak önköltségi áron. Az orvos úgy gondolta, hogy ez felesleges pénzkidobás, de mivel a bácsi hajthatatlan volt, így végül beleegyezett. El is készült a kályha. Az orvos egy ideig nem törődött vele, de aztán rájött, hogy milyen jó dolog ott pihengetni a kályha előtt, és egyre jobban megszerette a kályháját. Ezzel az egész életfelfogása megváltozott. Hazavitte az ajándékait, mert már jó dolognak tartotta a meglétüket, valamint megszüntette a felületes kapcsolatait. Egyre többet volt otthon, a kályha mellett, a jó melegben. Amikor a kályhás bácsi meglátogatta, az orvos azt mondta, hogy nem úgy kellene, hogy a nagy házakba építenek egy-egy kis kályhát, hanem úgy, hogy a nagy kályhákba építenek kis házakat. A kályhás bácsi nem értette, hogy mire céloz az orvos, és vélhetően mások sem értették meg, mert a novella úgy végződik, hogy az orvos elmegyógyintézetben van, ott néz békésen maga elé. Az emberek tehát azt hitték az orvosról, hogy megbolondult, pedig szerintem követhető az álláspontja. A kályha meleget ad, az ember jól érzi magát a közelében, jól esik neki a melegség. De amint kimegy a házból, várja a rideg valóság, a többi ember közönye, visszautasítása, veszekedése stb. Ha viszont a kályhában lennének benne a házak, akkor az egész világ „melegségben” lenne, mindenki vidám lenne, melegszívű és szeretetteljes. Akkor jól éreznék magukat az emberek mindenhol, nem csak a szobájukban, a kályha mellett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése