„Valami mást kapunk, mint amit szokványos regénytől, akár lágerregénytől várhatnánk” – írta a Sorstalanságról Spiró György: „létfilozófiát, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja.” A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény. Kertész Imre a valóságra eszmélés stációit rajzolta meg első jelentős művében. Hőse egy pesti zsidófiú, akinek először apját viszik el munkaszolgálatra, majd ő maga is táborba kerül. Olyan világnak leszünk tanúi, amelynek poklában nemcsak a való életről s a történelemről való tudás, hanem még a mindennapi tájékozódó készség is csődöt mond. A totalitárius állam lidércnyomásos, abszurd világa ez. Aki elszenvedőjévé kénytelen válni, annak nincsen többé egyéni sorsa. Ez a sorsvesztés is hozzátartozik a nácizmus sátáni valóságához. A Sorstalanság a legjobb magyar elbeszélői hagyományok fontos fejezete: műremek. Az előadásmód hűvössége, részletező pontossága, a patetizmust a tragédiából kiszűrő irónia filozófiai mélységet ad a műnek, és utánozhatatlan stílust eredményez. Kertész Imre ezzel a művével, mely első ízben – nem kevés viszontagság után – 1975-ben jelent meg, azonnal a kortárs irodalom élvonalába került. Később pedig, a regény német, spanyol, francia, holland, svéd, héber, olasz és angol fordítása nyomán bebizonyosodott, hogy a Sorstalanság nemcsak hozzánk szól, hanem minden kultúrnéphez, amely tudja, jelenével csak akkor lehet tisztában, ha múltjával számot vetett. „Miért tarom Kertész Imrét jelentős, nagy írónak? Mert vállalja annak kockázatát, hogy akár mindenkinek a véleményével szembeszegüljön. Bármiről írjon is – a szabadságról, a személyiségről, a világ képtelenségéről, a boldogság útvesztőiről, a halálról vagy transzcendenciáról –, bámulatos képességgel tudja kiverekedni magát a megcsontosodott közfelfogás kelepcéiből. Ahelyett, hogy kielégítené az elvárásokat, olyan gondolatmenetekre és kijelentésekre ragadtatja magát, melyek, bátran merem állítani, titokban megütközést és döbbenetet váltanak ki.” (Földényi F. László) Kertész Imrét számos irodalmi díjjal tüntették ki korábban is, többek között Kossuth-díjjal (1997), a lipcsei könyvvásár nagydíjával (1997) és legutóbb a Die Welt irodalmi díjával (2000).
Gondolataim:
Be kell, hogy valljam, kicsit tartottam ettől a regénytől, mert a lágerregény nem éppen az én stílusom… Tulajdonképpen a kötelező olvasmányok nagyrésze nem az én stílusom. Ha tetszik, ha nem, ez így van. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy meg sem próbálkozom velük, és hát van, ami végül el is nyeri a tetszésemet. Így történt ez a Sorstalansággal is… :)
Milyen érzéseket váltott ki belőlem ez a mű..? Rájöttem, hogy mennyire fontosak egyes tulajdonságok.
Először is: bátorság! Gyurka a regény folyamán messzire került a többi társától, idegenek vették körül. Ő mégsem ijedt meg, tette a dolgát, összeismerkedett az idegenekkel, barátokat szerzett.
Másodszor (azt hiszem ez a legfontosabb): kitartás! Nagyon sok szörnyűség várt Gyurkáékra a koncentrációs táborban. Rengeteget kellett dolgozniuk, kevés ételt, italt kaptak, volt ahol még az is meg volt szabva, hogy hányszor mehetnek el wc-re… Gyurka időnként összefutott egy-egy ismerősével, és látta, hogy ők sorban feladják… Ő viszont végig kitartott! Ez nagyon nehéz, hiszen ha mások is olyan helyzetben vannak, mint te, és azok a mások feladják a harcot, akkor az embernek sokkal kevesebb lesz az ereje, hogy ő mégis kitartson! Minek, hiszen a többiek is feladták..? Gyurka azonban megmutatatta, hogy ő rendelkezik elég akaraterővel, és kitartással, hogy végigcsinálja, hogy túlélje ezt a helyzetet.
Ha az ember nagyon elfáradt, nem is fogja fel a csodát, csak azt szeretné, hogy megkapja azt, ami eddig is járt neki, amit már megszokott… Ezt (aki olvasta a regényt, az bizonyára tudja) arra értem, hogy amikor megmondták nekik, hogy mostantól szabadok, Gyurka fel sem fogta ezt, csak arra várt, hogy megkapják a napi levesüket, hiszen éhes volt…
Amit már túléltünk, az nem is olyan borzalmas… Mindenki a borzalmakról kérdezett, de Gyurka most hogy már szabad volt, nem is érezte olyan borzalmasnak mindazt, amit átélt, hanem a szép dolgokra emlékezett vissza, hiszen ő ott is tudott minek örülni.
A kedvenc mondatom pedig: „Az életet nem kezdhetjük újra, csak folytathatjuk.”
Tehát tulajdonképpen tetszett a könyv. Az idegesség azonban kicsit hátráltatta az olvasás élvezetét. Miért vagyok ideges? Mert félek, hogy hogyan fogom időre elolvasni a sok kötelezőt, meg persze mást is kell tanulnom addigra. És ez az idegesség felemészt, olvasás közben arra sokszor az jár fejemben, hogy te jó ég, még csak itt tartok, soha nem érek a végére, nem fogom tudni időre elolvasni az összes kötelezőt… Igyekszem felülkerekedni ezen az érzésen…
Értékelésem a könyvre: 4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése